Bevezető - Görgey Gábor írja:

Ki ne ismerné - aki nemcsak a nézőtéren, hanem a kulisszák mögött is megfordult valaha, a próbatermek, öltözők, színészbüfék tájékán -‚ ki ne ismerné az önvalló színész típusát? A hallgatóját szóözönbe fojtó, elviselhetetlenül szeretetreméltó színészt, aki életével, el nem ismert zsenialitásával, a pálya anekdotáival traktál. És ha tehetséges, akkor ezt is tehetségesen csinálja, élvezetet nyújtva, mintegy színpadi alakításait kiegészítő civil alakításként.
Valószínűleg így vesz magának elégtételt azért, hogy egy életen át mindig mások szövegeit mondja a színpadon. Itt végre saját feldolgozásában saját magát mondja.

Huszti Péter, ősrégi barátom, szellemi partnerem, többszörös társam a színházi munkában - ennek a közismert színésztípusnak pontosan az ellentéte. Nem azért, mert nincs humora, hiszen a legmulatságosabb ember, akit valaha ismertem, ha egyszer nekidurálja magát. Nem azért, mert nem jó elbeszélő, hiszen a legjópofábbakat lepipálva képes előadni egy történetet, tökéletes hatásdramaturgiával.

És nem azért, mert megveti kollégáit, hiszen aki szenzációs színi alakításainak birtokában, rendezésre adva fejét, olyan óvatos gonddal, ápolói színészvezetéssel, szakmai szeretettel tereli színészeit az áhított megoldás felé, az nem vetheti meg kollégáit. Legfeljebb nagyon mélyen ismeri őket. Husztiban tehát megvannak ezek az ősi, elmaradhatatlan színésztulajdonságok, melyek nélkül színész talán nem is létezik.

Csakhogy ő mindezt nem adja ilyen olcsón, színészbüfében és fehér asztalnál elpazarolva. Ő magának feljebb rakja a lécet. Tán van ebben egy kicsi gőg is. De termékeny gőg, mert szellemi teljesítmény lesz belőle. Ő úgy beszél a szakmáról, hogy a s zó meg is maradjon. Ő úgy beszél színházról, drámáról, műhelyről, titkokról, hogy a beszéd ne párologjon el az anekdotával. Az illékony pillanatot kiönti az írott szó formáiba. Anyag lesz belőle. Végleges, jó mondatok anyaga. Huszti feljebb rakta a lécet, és át is ugorja. Elegánsan, pontosan.

Olvasópróba - részlet

Olvasópróba

Könyvszekrényem aljában évek óta rendezésre vár egy paksaméta, amelyben - a mi kis világunkra egyáltalán nem jellemző - békében és megértésben szerepek, darabok, forgatókönyvek, fotók, ledorongoló és ajnározó újságcikkek, meghiúsult és beteljesült álmok zsúfolódnak.

Ki tudja, hányadik rendcsinálási rohamban ­ amelyben ismét csupán addig jutottam, hogy széttúrtam a papírhalmazt - meglepődve fedeztem fel, hogy színészéletem évtizedei alatt hány királyt is játszottam már. Találomra egymás mellé raktam néhány fotót. Különleges összetételű uralkodóház jött létre. A sor elejére a véletlen a történelem felett suhanó, a történelem vad viharait döbbenten szemlélő II. Lajos királyt állította.

Szomory Dezső meghatározhatatlan műfajú vers-operájával új korszak kezdődött a Madách Színház és így sokunk életében. Adám Ottó főrendező ezzel a zavarba ejtő drámával kezdte igazgatói működését. A II. Lajos király próbáit és előadásait sorsom piros betűs napjai között tartom számon. Élettel, tervekkel, vágyakkal, energiával teli társulat kezdett új fejezetet, fiatal, lehetetlent nem ismerő csapat ugrott neki ennek a zeneműnek egy lefegyverzően felkészült, izzó szemű rendező-karmester irányításával.

Mámorító próbák voltak! Lázas, feszült, elektromossággal teli délelőttök és esték. A muzsikusoknak bizonyosan gyakrabban van részük e bizsergető élményben, ahogy egy dallam váratlanul életre kel, szólamok fonódnak össze, a halott hangjegyek, előjegyzések megelevenednek, és megszólal az áhított, várva várt harmónia, a megálmodott zene. Az olvasópróbán a legnyitottabb, a legbefogadóbb a társulat. Ilyenkor lehet a legkülönlegesebb álmot is hihetővé tenni, ilyenkor kell egy dráma hangját megütni.

Adám Ottó olyan átszellemülten, mégis olyan pontosan adta elő a drámát, olyan átélhetően intonálta Szomory elhaló sóhajait, hátborzongató sikolyait, jajkiáltásait, fuldokló áriáit, hogy ott, akkor, egyszerűnek éreztem mindent. Tudni véltem az utat, amelyen haladnom kell, tisztán láttam a célt, amelyet el kell érnem. Persze a könnyű lebegés Csupán a következő napi rendelkezőpróbáig tartott. De a II. Lajos király olvasópróbájának hangulata végigkísért a próbákon, az előadásokon.

Talán az álomszerű dráma indított el bennem valamit, kényszerített töprengeni a színészi hivatáson. Míg öltözőmben az előadások előtt magamra öltöttem a pókhálószerű selyeminget, a vékony lovaglónadrágot, mialatt befűztem a habkönnyű, combig érő szattyáncsizmámat, felragasztottam fakó szőke parókámat, majd magamra borítva az áttetsző éjszakai királyi köntöst, fázósan-tétován elindultam a színpad felé, végig a hosszú folyosón, be a nehéz vasajtón, majd szokásomhoz híven, percekig némán ücsörögtem egy oszlop tövében, az enyvszagú díszletfalak között, szinte fizikailag is éreztem, ahogy valami megváltozik, megbillen, átrendeződik bennem.

Mintha a játék kezdetét jelző feljajduló harsonaszóra a fáklyák fényétől kísértetiesen imbolygó királyi várba valaki más is beszédült volna velem az ügyelőpulttól. Talán akkoriban kezdtem el kutatni, tűnődni, hogy mit is jelent számomra a színészet. Mi az a titokzatos varázslat, amit csak a színpad adhat. Ami néha gyönyörűséget is okoz.

Akkoriban fogalmazgattam a magam válaszát is: hogy végigélhetek ajándékba kapott sorsokat, és szenvedhetek és tombolhatok mások helyett. Tanú lehetek - ha utólag, ha néha hamis tanú is - katartikus, felemelő, és megalázóan szánalmas helyzetekben, sorskérdésekben. Megidézhetek árnyakat, kiengedhetek a palackból szellemeket, démonokat. Megmutathatok, kitárhatok, pellengérre állíthatok hősöket, áldozatokat, pitiánereket, gyűlölnivalókat, akik köztünk élnek, bennünk laknak, akik végül mi is voltunk, vagyunk, lehetünk.

Bevezető