Bevezető

Miért ír a színész könyvet?

Csak.

Nemcsak...

Huszti Péter nemcsak azért, mert mostanában szinte kötelező. És nem is mostanában írja, hanem mindig. Állandóan. Egyfolytában. Mert neki ez természetes. Mert ha megfogalmaz valamit, könnyebben talál magára a színpadon. Mert az a rögeszme űzi, hajtja, élteti, hogy a szerepben - mindig, minden szerepben - ott az ember, a "sárból, napsugárból" összegyúrt teremtmény, akihez a próbák folyamán, az előadások során el kell jutnia. Saját bőrét viszi a vásárra abban a reményben, hogy a partnere, a többiek is ezt teszik, különben az egészet megette a fene.

Afféle mozaikos önéletrajzot, pályaképet kapunk. Elemző emlékezést. Villanásnyi anekdotákat sajnos többségükben már csak néhai legendás pályatársakról, nagy elődökről, akik "az életüket fabrikálták bele egy-egy figurába". Színpadi, öltözői és magánéleti sztorik kerülnek szóba, többek közt Kiss Manyi, Tolnay Klári, Mensáros László, Pécsi Sándor, Bessenyei Ferenc történetei.

Szép gesztusok, viselt dolgok. Fontos előadások: Németh László Bodnárné-ja, a Peer Gynt, Az ember tragédiája, a Hamlet, az Othello, a Cyrano. A szerepre való felkészülés keserves folyamata. Ahogy egy-egy ismerős alak, például egy Huszti-féle Jago meg- vagy újjászületik. "Ha egy színész megtalálta a kulcsot egy szerephez, övé lett testestül-lelkestül, van reggele, éjszakája, jó napja, rossz napja, ezeket élni lehet, mint saját boldog - nyomorúságos életünket, akkor ezt a pillanatot észre kell venni, meg kell jegyezni, mert ez a színészet ritka, boldog ünnepei közé tartozik. Akkor mindent lehet! Kukorékolni, vonyítani, harákolni, bőgni, trombitálni, mert az már egy hús-vér ember. Hibáival, erényeivel. Az már olyan..."

Naplemente délben - részlet

Naplemente délben (részlet)

Ezen az enyhén lila címen forgattunk filmet Illés Endre Méreg című drámájából. A zongoraművész főhős az eredeti műben szívbajban hal meg. A filmben - amely évtizedekkel a dráma keletkezése után készült - az általam játszott nagyszerű muzsikusnak rákja van. Közlik vele.

Lehet-e ezzel a letaglózó hírrel tovább élni a senki földjén, élet és halál között? A téma, a szerep - bár szorongva fogtam hozzá - izgatott. Milyen különös. Amitől az életben rettegünk, amiről lehetőleg nem beszélünk, ami elől menekülünk, mint szerep izgalmas lehet.

Bár - ahogy visszagondolok pályámra - ez a közel a tűzhöz, a bűnhöz, a véghez veszélyes játék mindig is foglalkoztatott. Jago és Zsigmond király, Peer Gynt és Abélard vagy a Mégis, kinek az élete? élőhalott szobrászának sorsa izgatott, érdekelt, közel állt hozzám.

Elkezdődtek a film előkészületei. Először a külsőségeken kezdtünk el dolgozni, hogy néz ki egy rákos beteg az első stádiumban. Sápadt, beesett arcú, megtört szemű, szürke. A sminkesek, ruhások nekilódultak. Hetekig forgattunk a filmgyár leányfalui gyönyörű nyaralójában mint a zongoraművész otthonában. Minden reggel, vagy inkább hajnalban, meszelték az arcomat, vastag fekete karikákat sminkeltek a szemem alá, az ingnyakak, a ruha- darabok egy-két számmal nagyobbak voltak, hogy lötyögjenek rajtam, s az operatőr Somló Tamás vezényletével nap nap után szánalmas, súlyos beteget varázsoltak belőlem.

Elkészültünk a film nagy részével, a drámával, azzal a torokszorító folyamattal, hogy miként küzdök, lázadok, majd nyugszom bele a sors ítéletébe, hogy elfogyott az élet. Néhány nap maradt a forgatás végére, természetesen a film eleje, amely a felhőtlen boldogságot ábrázolja, a zongoraművész világkarrierjének káprázatos kezdetét, amikor még minden gyönyörű, minden a lába előtt hever, amikor még minden lehet. Ezeket a jeleneteket, a fiatalság mindent meghódító és mindent felfaló diadalmenetét a rendező Hintsch György egy fergeteges sikerű londoni koncert előtti és utáni napokban álmodta meg.

A stáb kiutazott Londonba megszervezni boldogságom helyszíneit, lefoglalni a koncerttermet, ünneplő statisztaközönséget szervezni, zárási engedélyt szerezni londoni utcákra, taxikat biztosítani és a tengerparti helyszíneket kiválasztani. A londoni forgatás előtt egy héttel váratlanul ágynak estem. Negyvenfokos láz, valamilyen titokzatos szövődményes influenzára gyanakodtak, de a tüneteim különlegesek voltak.

Erős fájdalomcsillapítók ellenére iszonyatos, szűnni nem akaró fejfájás, csak elsötétített szobában és mozdulatlanul tudtam létezni. Aztán a lázamat valahogy lenyomták, mintha javult volna a helyzet, nekivágtam a londoni forgatásnak. A repülőgépen rettentő előérzetem volt. Némán, dermedten ültem, a kedves "sztyuvik" ételeit, italait bárgyú arccal visszaküldtem, éreztem, ha megmozdulok, újra kezdődik minden, sötét napszemüvegem alatt szorosra zártam a szememet, mert a legkisebb fény is éles késként hatolt a fejembe.

Nyeldekeltem a magammal hozott gyógyszereket, fájdalomcsillapítókat. Ahogy megérkeztünk Londonba, kértem, hogy azonnal vigyenek a kis hotelbe, nem is emlékszem, hogy jutottam a szobámba, mert szinte ájultan elaludtam. Hajnalban megcsörrent az ébresztő telefon, a hotelportás vartyogott valamit. Percek kellettek, hogy rájöjjek, hol vagyok. Iszonyú fejfájással, szédelegve kitántorogtam a fürdőszobába, borotválkozás, tusolás, öltözés, és lementem a reggelizőbe. Egy kávét akartam inni, de a kolbászok, sült húsok illatától visszatántorodtam.

A gyártásvezető, akitől kértem egy pohár vizet, rémülten és részvéttel nézett rám, nyilván azt hitte, átdorbézoltam az éjszakát, és elindultunk a minibusszal Londonban boldognak lenni. A sminkesek nekem estek, mert most a karikás szememet, a szürke, beesett képemet kellett egészségessé varázsolni. Három napig voltam azon az őszön "boldog" Londonban. Reggeltől délutánig a felvevőgép előtt, taxiból ki, taxiba be, rohangáltam frakkban, élveztem az életet, fogadtam a statisztaközönség tapsát, rajongását, szerződéseket írtam alá, koccintottam, banketteztem, lubickoltam a jéghideg Bristoli-csatornában, és mindeközben majd megdöglöttem, vacogtam, rázott a hideg, s a forgatások után félájultan ültem a szállodaszobában, és éreztem, hogy kúszik fölfelé a lázam.

Végül filmes barátaim, akik látták, hogy komoly a baj, kihívtak egy orvost, ő pedig azonnal be akart vinni a kórházba, de én kértem, hogy engedjen haza, hiszen már végeztünk a forgatással. A Ferihegyi repülőtéren Ildikó várt, lebotorkáltam a lépcsőn, és rémült szeméből láttam, hogy a baj még annál is nagyobb. Innentől felgyorsultak az események, de ezt már inkább csak mesékből tudom. Először a Mentőkórházba irányítottak bennünket, mert az volt ügyeletes, de miután orvos barátaink is csatlakoztak hozzánk, nem hagytak ott, ugyanígy tiltakoztak a járványkórház ellen is, ahol egyébként a helyem lett volna, de ott fertőzőmájgyulladás-járvány volt.

Ekkor már gyanakodtak a valódi bajra, az agyhártyagyulladásra, de kimondani nem akarta vagy nem merte senki. A Kútvölgyi kórházba kerültem, mégpedig egy egyágyas szobába, ahová csak kivételezettek kerülhetnek, ahol nemrég halt meg Honthy Hanna. Aztán napok múlva, ahogy lassacskán ébredezett az elmém, kezdtem rájönni, hogy mi is történt körülöttem és főleg velem. Ahogy kis idő után magamhoz tértem, Ildikó nézett rám, nem szomorúan, inkább szigorú-biztatón: ne félj!, minden rendbe jön.

Fiaim nem jöhettek be, mert mint mondták, ez a betegség titokzatosan fertőző valami, bár igazából ma sem tudom, hogy fertőz, és én is hogy kaptam meg. A fiúk vigyázzban álltak a Kútvölgyi parkolójában, mint egy kis kórus nagymami körül, és komoly pofával bámultak fel a harmadik emelet ablakára, ahol a papa fekszik. Összeszorult a gyomrom, tudtam, hogy meg kell gyógyulnom, még sok tennivalóm van. Háromszor lumbáltak, ami mint mondták, rohadt fájdalmas döfés, de én már-már elviselhetetlen fejfájásom árnyékában alig éreztem.

Ezek után kilencvenvalahány, lónak való injekciót kaptam. Tüneményes, orosz ajkú ápolónőm nyüzsgött körülöttem, édesen törte a magyart. Társalgásunk persze csupán a legfontosabb kérdésekre szorítkozott. Napjában többször is megkérdezte: - Pisiltál? Kakiltál? - Ráztam a fejem. - Hát pisiljál! Kakiljál! Aztán lassan jöttek a barátok. Papócsi Kati, Laci szinte naponta Bábolnáról, Illés Bandi, Fazekas Lajos és a többiek. Egyik délután halkan nyílt az ajtó, ás lassan - mint a filmeken - bedugta a fejét Feleki Kamill. - Apuskám! Öt szobába mentem be eddig, fölébresztettem a pasasokat, nem tudtam, hogy te itt vagy, ebben a szobában, hát itt ... - Tudom, mondták - válaszoltam... a Hannuska. - Meg én! - vágta ki, mint a legnagyobb dicsőséget. - Én is itt feküdtem hetekig, a gyomrommal meg a vérnyomásommal. Majdnem bekrepáltam.

Hanem, apuskám, van itt egy orvos, dehogy orvos, nyelvész, nyelvzseni, a latin nyelv szerelmese, az csak latinul beszél. Itt kornyadoztam, és ő minden reggel bejött, frissen, energikusan, jókedvűen, és gyorsan latinul beszélt. Ebben a pillanatban belépett K. doktor, a kezelőorvosom. - Apuskám! Ő az! - vinnyogott Kamillka. - Quo vadis domine? - ugrott az orvos elé, s rám kacsintott. A doktor kedvesen köszöntötte, ás érdeklődött Kamillka ulcusa ás hipertóniája felől, majd hozzám fordult, megnézte a lázlapot, mondott néhány biztató latin szót, és elegánsan kivonult.

Kamillka, mint egy rossz gyerek, meghajolt az ajtó felé, s halkan a doktor után szólt: - Salve, dottore! Majd az ágyam szélére ült, s jöttek a gyógyító kórházi sztorik. - Ez itt aranyélet, apuskám! Amikor a szemészeti klinikán voltam, az volt valami. Nyolcan feküdtünk egy szobában, az ágyamhoz botorkáltam az elővizsgálat után, két gézbatyu a szememen, csak halvány vonalakat láttam.

Ülök gatyában az ágy szélén, elkeseredve, mikor a szemközti ágyról odakacsázik hozzám egy rozoga pasas, és lelkendezni kezd, így, drága művész úr, úgy, drága művész úr, de jó, hogy maga is itt van, mit fogunk mi itt összeröhögni! Hát nem voltunk mi mindig ilyen vén szarik, mi? Művészkém!

Tudja, milyen daliás katona Voltam én? Na Várjon csak! Visszakacsázott az ágyához, és a kis kofferjából előkotort egy képeslapnyi megbarnult fotót, az első világháborúból, amelyen egy század katona mosolyog törökülésben a fényképeződobozba. - Na, drága művészkém! Találja ki, melyik vagyok én! Érezni kezdtem, hogy hamarosan nem lesz szükség a drága gyezsurnajám unszolására pisiltál-ügyben, Kamillka ezt gyógyszerek nélkül elintézte. A következő délután Bessenyei Feri rúgta rám az ajtót. Ilyen rémült undorral látogató valószínűleg még nem lépett kórházba.

Ha van valaki, aki nem való ilyen intézetbe, az a Feri. Se mint beteg, se mint látogató. Se mint semmi. Orvosszerepben sem tudnám elképzelni. Téblábolt, szuszogott, hüppögött. - Mi van? - ordított rám. - Megőrültél? Itt szarakodsz? Hogy nézöl te ki? Fújtatott, jött-ment a szobában, utálattal nézte az ágyamat, az éjjeliszekrényt, a lázmérőt, a lázlapot, az infúziós állványt, s főleg engem. Szerencsétlenségére még döfési idő is volt, jött a „pisiltálkakiltál”, hozta a tálcáját, rajta hatalmas injekciós tűt, ampullákat s a többi kellékét, és rá se hederítve a hírneves látogatóra, nekikészült a döfésnek.

Feri hörögni kezdett, forgolódott az ablak előtt, mikor azonban a "pisiltál" belém vágta a tűt, Feri rosszul lett. Az ápolónő ripsz-ropsz lekezelt, majd kirohant, jöttek a kezelőorvosaim, Ferit áttámogatták a mellettem lévő orvosi szobába. A vattát szorítva agyonlyuggatott vénámra, végül is büszke voltam. Lám, itt fekszem hősiesen az ágyban, ahol Kamillka is kornyadozott, és Hannuska és még ki mindenki meghalt, a másik szobában meg az igazi hőst, Bessenyei Ferit ápolja mindenki, aki egyébként hozzám jött egy kis erőt adó látogatóba.

Két hónap múlva recegve ugyan, a Lóvátett lovagok hóbortos lovagjaként újra színpadra léptem. Fantasztikus este volt, nekem legalábbis az. A portálban ott állt mindenki, aki nem volt a jelenetben, meg néhányan, akik a darabban sem játszottak. Don Armado lovagként bekacsáztam a színpadra. És itt megállt az előadás.

A közönség vastapsa nem akart abbamaradni. Körülöttem a fiatalok, Tímár Béla, Kalocsai Miki ragyogó pofája, az élet, az erő. A fiatalság. Istenem! Alig tudtam megszólalni és végigmondani az első jelenetet. A szünetben Körmendi Jani küldöttség élén egy kis ajándék makettet hozott az öltözőmbe, feltámadásom emlékére. A makett egy miniatűr kórházi szobát ábrázolt, melyben egy süket, néma, béna figura fekszik. A szobában lévő tárgyak azt sugallják, hogy műkézzel is lehet zongorázni, műlábbal táncolni, hallókészülékkel énekelni, és vakon festeni. Aláírás: "Armado úr! Nincs veszve semmi!”

Nem tudtam, hogy bőgjek vagy röhögjek. Ahogy gondolatban újra végigéltem titokzatos nyavalyám történetét, egyre azon töprengek, hogy milyen nagyszerű találmány a szeretet. S mennyire félünk ezt a szót kimondani. S vajon meg lehet-e köszönni? S én vajon megköszöntem-e? Valószínűleg nem. Így most megkésve, de még mindig talán idejében: kitartó társam a világgal és magammal folytatott küzdelmemben, fiaim, családom, barátaim, játszótársaim földön és az égben, nézőtéren és a deszkákon, mindnyájatoknak köszönöm!

Bevezető